Te jóságos magas Ég,
Vagy tán ördög miatt él?
Az élet, mit tőlük kapott,
Keserű az, minden napon.
Nem tudja már, miért létezik,
Fogalma sincs miképp kell élni.
Hisz, ha szíve szerint cselekedne,
Mások az ördögöt látnák benne.
A Nap, mi oly fényesen ragyog,
Sugara hozzá már nem hatol.
Sötétség borítja a nagy lelkét,
Már csak imádkozik a fényért.
Ha éj borul a nappalra,
Könny úszik egy zöld szempárra.
Keres egy fényes csillagot,
Mely lehullik és feloldoz.
Tán feloldozza mind a borút,
Mindazt mitől oly szomorú.
Sorsa őt, már megbélyegezte,
Könyörög, bárcsak ne így lenne.
Remény, mely életben tartja,
Egyre csak fogy, halkul szava.
Olykor még megcsendül egy-egy éneke,
Habár, mindez felesleges ő érte.
Már a hidat sehol sem találja,
Mely segítené őt, a túlsó partra.
Hiába is találna, már mit sem ér,
Úgy is összeomlik, mire oda ér.
Remegő kéz, a csodát szüntelen várja,
Csak csalódást és rontó átkot kapja.
Mihaszna dolog alkut kötni halállal,
Mert az nagyobb fájdalommal járna.
Szerencsétlen az ő élete,
Jelen, jövő is az, egyszerre.
Áldás őt már nem érheti,
Viszont más, szívét tépheti.
Ő, Élő Katasztrófa, mégsem vétkes.
Sors ajándékozta dicső nevének.
Belül vad bűnbánat marja szét,
Tudja, élete nem lehet szép.
